fbpx

Nézzétek ezt a két embert a templomban, Az egyik ruháján széles selyem szegély, magasra emeli a fejét, mintha a napba akarna nézni. Meg lehetne mintázni róla azt az örök büszke embert, akit ezer évek meg nem hajlítanak. És nézzétek hátul a másikat, a vámszedőt, aki a római császár bérese lett, idegen hatalomnak szedi a vámot saját népétől, akinek szívéből felsír a megbánás. A bűnbánó ember szobra.
Az a különös, hogy mind a kettőben valamennyire magunkra ismerünk. Az egyik, aki vagyunk, a másik, akinek kellene lennünk. A farizeus ember a bűnbánat nélküli vallásnak örök főpapja. Az Ige, amit újra ismétel, ezerévek óta ugyanaz: „nem vagyok olyan, mint más emberek”. Egyiptomban találtak egy sokezer éves papirusztekercset, a halottak könyvét. Le van benne írva, hogy ötven alvilági bíró előtt jelenik meg a halott ember lelke és védekezik. Ugyanazt vallja, amit a farizeus: nem vettem el a gyermektől a tejet. Nem hamisítottam meg a mérleget; Nem sikkasztottam el a templomnak szánt pénzt. Nem öltem. Én tiszta vagyok. Én tiszta vagyok.
A mindenkori farizeusi vallás mindig az érdemeket számolja elő Istennek. „Böjtölök kétszer, hétfőn és csütörtökön, tizedrészt, dézsmát adok minden jövedelmemből és minden vagyonomból.”
Amint a farizeus-ember megindul lefelé az egy Istent imádó templom lépcsőjén és belép a történelem sötét völgyeibe, hosszú századokon át vallásának megfelelő isteneket választ. Ebben a vallásban mindig az a fő jellemvonás, hogy erkölcs nincsen benne, mert nincs benne bűnbánat. A mai ember vallása egy óriási gyógyszertár, ahol az embernek az érdeméért, jótetteiért kiszolgáltatnak valamiféle orvosságot, akár a testén kiütközött sebére, akár valamilyen nagy bánatára.
Próbáljuk most megkeresni magunkon a vámszedő arcának vonásait, számot vetni azzal, hogy mit jelent a bűnbánat. Erre van most szüksége a világnak, ez az egyetlen kicsiny kapu, amelyen át az emberiség előre haladhat. Az emberiséget nem négy motoros repülők viszik száguldva előre, nem is expresszvonatok, hanem az állati sorból csak ezen a kis kapun, ezen a meredek, keskeny gyalogúton tud kimenekülni. Az ember a bűnbánat által válik emberré. Ma egyetlen nép, amelyik a másikkal véres véres mérkőzésben áll, sem ismeri a bűnbánatot. „Nem vagyok olyan, mint a másik” — ez hangzik minden beszédből, minden terhet és felelősséget rátesz az ellenfelének a vállaira. Ma a vallásos életben is a bűnvalló imádság csak egy ősi, szent szöveg, amit bűnbánó könnyek már nem tesznek fényessé. Mihelyt pedig az ember nem veszi észre, hogy ő mindennap tékozló fiú, akinek mindennap vissza kell térni az Atya szívéig, nem veszi észre, hogy minden nap meg kell mosni a lelkét az Igének a tiszta harmatában, azon nyomban nő a távolság Isten és ember között, mindig szennyesebb lesz az ember lelke és ő mindig jobban hasonlít az állatokhoz. Ennek az elállatiasodó világnak ma mindenekfelett bűnbánatra van szüksége.
A publikánus legelőször azt tanítja nekünk, hogy a bűnvallás Istenhez szól és nem az emberekhez. Hangosan mondja, hallják az emberek is, de az élő Istent szólítja meg. Az ember a bűnvallásból is hamisítványokat csinál. Jobban szereti embernek mondani, hogy azok mellett még az Isten is meghallhatja. Pedig a másik ember soha nem ismer bennünket. Sasszeme lehet, de a szívünk és az emlékeink mély sötét zugaiba be nem láthat. Minden embernek más vagyunk; ezerfajta ember vagyunk. Másnak lát á feleséged, másnak ismer a gyermeked, más arcot őriz rólad a szolgád, másfajta vonásod veszi észre a főnököd, másfajta hang, amire barátod emlékszik és másfajta kép, amit az ellenséged rajzol rólad. Ki vagy hát? Hol van az igazi éned? A templomban, a műhelyben, az erdők lombja alatt, a titkos sikátorban, hivatalos gyűlésen, vagy az otthoni lámpa fényében? Olyan vagy, amilyennek az Isten szemében tükröződik a fényed. Ezért emberek előtt mindig elrejtesz valamit magadból, Isten előtt olyan átható fényben állasz, hogy múltad és titkos bűneid mind együtt vannak előtte. Milyen borzasztó volna mindnyájunk számára, hogyha a nyomunkba járna egy hangfelvevő készülék és egy titkos gramofonlemez tűje megörökítené minden szavunkat. És ha most, amikor egy csomó ember együtt van, gyermek-korunktól fogva máig egy hangszóróban mindenki meghallaná mit mondtunk valaha, ledér tréfákat, amit kigyúlt arcú cimborák között adtunk tovább, töredékes riadt imádságokat, amiket magános szobánkban próbáltunk, hazugságokat, amelyek szépek voltak, mint a halotti szemfedő, le akartuk takarni vele a múltunkat; üres, semmi szavakat; amelyek régen lehullottak, eltűntek, mint az avar-levelek, bűnre bujtó beszédeket, amelyek úgy suttogtak, mint az édenkertben az aranytestű kígyó Éva fülébe beszélt, házi perpatvarainkat, civódásokat, indulat-szavakat! Mindezeket halljuk Isten előtt. A kárhozatnak van egy örök hangosfilm-felvevő készüléke, és mi más a pokol gyötrődése, mint megismerni végleg magunkat és sírni egy olyan élet felett, amelyik elromlott és amelyiket soha-soha az örökkévalóságon át meg nem lehet gyógyítani. Ezért a bűnbánatban néhány percre fellobban valami az örökkévaló gyötrelemből. Fájdalmas nagy megismerés ez. Rádöbbenünk arra, hogy még a mások hibájában is a magunk bűneit kárhoztattuk. Azt mondtuk a másik emberi milyen milyen önző, mert nekünk volt kedves az arany. kicsúfoltuk milyen nagyravágyó, mert mi vágytunk egy magasabb világ fénykörébe. Kárhoztattuk mennyire hiú, mert nem ismerte el, hogy mi vagyunk az élet középpontja.
Mindezt pedig csak akkor látjuk meg, ha abba az örök fényes tükörbe nézünk, ami az Isten tekintete, ha tehetetlenül, fegyvertelenül, mentség nélkül megadjuk magunkat az örök ítélet Ura kezébe, ha nincs a vallomásunk után semmi „de”, semmi magyarázat, mentegetőzés, mint ahogy az összeperelő házasok szokták vádolni egymást. Bűnt vallani csak úgy lehet, ahogy a vámszedő. Hallja vagy nem hallja más, mindegy, de a mélységből Istenhez kiáltunk, Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!
A második vonás ebben a. megalázkodásban ennek a bánatnak az őszintesége, a mélysége.
Van olyan bűnbánat, amelyik rémületből fakad. Könnyelműen megy az ember előre, mint egy apró gyermek, ahogy lepkét űz az ősrengeteg tisztásain, s egyszer körülveszik a lázadás következményei, a nagy sötétség, a bűnhődés fenevadjai, az egyedülvalóság, a halál szakadéka ásít reá. Megrémül az ember és akkor félelmében kiáltozni kezd: Isten, légy irgalmas nekem! Csak egyszer jöjj még értem, csak egyszer hárítsd el vétkem iszonyú következményeit, hozzád megyek haza, soha többé el nem hagylak téged! Az aggódásban, gyötrelmes várakozásban, amikor életnek vagy halálnak a hírét várja az ember, sötét lehetőségek előtt, amikor nyomorúság, pusztulás, halál integetnek feléje, halálra váltan, halál fehéren keresi az ember Istent. De jaj, ha a veszedelem elmúlik és az első sugarak megjelennek újra, hamar felejtik el a tegnapi fogadást. Ahogy az eddig egészséges ember nem tudja elhinni, hogyan lehetséges, hogy valahol a testében egy rákos daganat támadt, úgy a vidáman vétkező ember lehetetlennek hogy egyszer a szenvedés vagy a büntetés fekete seregei eléje álljanak. Nem ez az igazi bűnbánat.
Vannak bűnbánók, akik fogadást tesznek, mintha még mindig volna valami kincsük, amit a Maguk részéről adhatnak az Istennek. Szerződést ajánlanak. Ha megsegítesz, mondják Istennek, akkor felajánlom az aranyaimat, a két kezem munkáját, eléd szórom az örömeimet. Még mindig arra gondol az ilyen ember, hogy ő adhat valamit Istennek.
A publikánus bűnbánat a teljes megadás, a tökéletes homály, a tehetetlen embernek kiáltása a mélységből. Nincs védőbeszéd az ajkán, nem állít mentőtanút. Nem próbálja magyarázni, miért volt kegyetlen, irgalmatlan, gőgös, szívtelen. Rádöbben arra, hogy vámszedő volt, a világ, a nagy császár szolgája volt, és amíg a maga számára próbált a világ aranyaiból gyűjteni, addig másokat tett boldogtalanná és szegénnyé. Veri a mellét, őt éri az ítélet: légy irgalmas nékem, bűnösnek!
A harmadik vonás, hogy ez a bűnbánat nem reménytelen. Légy irgalmas! Így is lehetne fordítani az Úr Jézus szavát: Hajolj le hozzám újra, békülj meg velem, szólj újra nekem. Belátja az ember, hogy a legnagyobb büntetés az Istentől való elszakadás. Isten erői többet nem érintik meg az ember szívét. Valami olyan történik a bűnbe merült emberrel, mintha a földön többé nem kelne fel a nap, vagy sohase lenne eső. Isten kegyelmének fénye, az Isten beszédének harmata örökre eltávozik az embertől. A hitetlenség és a kételkedés is a vétekből fakadó büntetése Istennek. Egyszer egy lelkipásztornak elősorolta egy nagytudású ember mindazokat az ész, okokat, amelyek miatt az ő hite megrendült az Isten gondviselésében, az Isten szeretetében, és amikor ezeket ez a tudós, filozófiában kicsiszolt elme, gyönyörű megokolással elmondotta, a lelkipásztor annyit felelt neki: mindezek után éppen olyan hűséggel sorolja el a bűneit is. Az ember nem azért nem imádkozik, nem azért dobja sarokba a Szentírást, nem azért nem találja, többé végig a tejúton át a világ teremtő Hatalmát, mert a gondolatai, kételyei eltakarják előle Istent. Az ember elhiszi a rádió hullámait, á villamosság munkáit, elektronok létét, a világmindenség szerkezetét mások szavára, Istenben nem az eszével, hanem a szívével azért kételkedik, bűnei eléje állnak, megvakítják, megsüketítik, nyomorékká teszik a lelkét. Légy irgalmas — azt jelenti ez: jöjj el hozzám, örök szerelmednek a napja érintsen meg újra, Igéd harmatozzék reám, legyen összeköttetés az én szívem és Te közötted, légy irgalmas, ne hagyj magamra engem. És itt van a nagy csoda, amit a történelem felmutat. A példázat folytatása. A farizeus felemelt fővel indul el, találkozik a kereszthordozó Jézussal, mellét veri és bűnt vall, mint a vámszedő. Pál apostol valamikor ilyen büszke farizeus volt és ilyen alázatos publikánussá vált, amikor a Megváltó Krisztussal találkozott. Erre van a legnagyobb szükség ma, erre a csodára. Népek találkozására az örök Igazsággal, az élet Urával, bűnbánó szóra a világ minden nyomorúságának közös megvallására, úgyhogy mindenki verje a mellét, egy elpusztított világ véres látomása előtt, Isten, én vagyok a bűnös, én nekem irgalmazz! Oh jaj, azonban az ember közösen inkább pusztítani tud, mint megalázkodni. Azért külön-külön ha felmegyünk a templomba, magunkra nézzünk mindenekelőtt. Hogy álltál meg ma Isten előtt? Mit mondottál neki? Hogy mégy haza a templomból? Ha felmagasztaltad magad, nagyon kemény, erős kéz fog összetörni. Mielőtt a világ ajkán kinyílna, talán elkésetten felzokogna a nagy vallomás, az előtt a magunk életét, a magunk szívét feltarthatjuk az Isten kegyelmének a fényébe, a magunk életének a mélységéből hozzá kiálthatunk: Légy irgalmas hozzám, bűnöshöz! Ha a szívedből jött, Krisztus által támadt ez a szent fájdalom, akkor egy új életnek az útján indulsz tovább ettől az órától fogva.

HungarySlovakia
0
    0
    Kosár
    Az Ön kosara üresVissza az üzletbe