Részlet a könyvből:
A “Kobe-Maru” japán sorhajó már-már utolsó részét tette meg útjának, amely Yokohamából Sanghaiba vitte. A tengerben visszatükröződő napfényben fölbukkant Kína partja, amely még messzi, bizonytalan távolságban volt. Az utasok, akiket alaposan megviselt a viharos út, alig várták már, hogy partra szállhassanak. A sorhajót hirtelenül mindenek bosszúságára megállította egy kis angol gőzbárka, amely nyilván nem tudott semmit arról a rettenetes taifunról, amely teljes negyvennyolc kínos órán keresztül ott dühöngött a “Kobe-Maru” fölött. A kis japán kapitány ravaszul mosolygott és inasával megüzente a Fülöp-szigetbeli jazz-zenekarnak, hogy szünet nélkül muzsikáljon – végeszakadatlan foxtrottot, twosteppet és shimmit, aminek hangjai, mint ősszel a légydöngés, állandóan zümmögtek és mormogtak.
Néhány óra múlva sikítani kezdtek a hajó szirénái, a gép zakatolt és a gőzös folytatta az útját. A part mindegyre tisztábban volt megkülönböztethető. Kisiklott a köd öleléséből, kinőtt a tengerből és mint sötéten kígyózó vonal vált el a szemhatártól. végül világosan látni lehetett a gyári kéményeket. Az utasok türelmetlen szeme elé kis telep tárult, amely fölött sűrű füstfelhők lomhálkodtak.