“Ó, vajha az én beszédeim leírattatnának, ó, vajha könyvbe feljegyeztetnének! Vasvesszővel és ónnal örökre kősziklába metszenének!” (Jób, 19, 23-24).
Weiczner Jenőt, az irodalomkedvelő, családját szerető, köztiszteletben álló, szorgalmas szarvasi malomtulajdonos 1941-ben bíróság elé citálják, mert a zsidókat megnyomorító törvény ellenére megpróbált dolgozni. A tárgyaláson olyan hangnemben beszélnek vele, hogy kiveti magát az emeleti ablakon. Életben marad, de mindkét lábára megnyomorodik. Így kell a gettóba hurcolkodnia. Mankóin vánszorogva túléli a szörnyű utazást, a lágerlét szenvedéseit és a tífuszt is.
Naplója vele van a poklok poklában is, hogy tapasztalatai megőriztessenek korszakokon át mindannyiunk számára tanulsággal:
Helyünk mindig a szenvedő ember oldalán lenne.