Előszó
Pecznyík Pál életrajzát olvasva három dolog jut eszembe. Az első az, hogy húsz
esztendőn keresztül egy fedél alatt laktunk, így egészen közelről láthattam, harcait,
küzdelmeit. Benne élt a nagy gyülekezet forgatagában, ahol sokféle feladat, teher hárult rá.
Kevés elismerést kapott, mégsem roskadt össze a próbák súlya alatt, a maga csendes, szelíd
módján végezte a rábízottakat.
A második dolog, hogy csak most döbbentem rá, hogy milyen nehéz élete volt, s
mennyi mindennel kellett megküzdenie. Szegénység, nélkülözés, otthontalanság. Szinte
gyerekfejjel kellett eltartania saját magát és családját, keményen kellett dolgoznia a betevő
falatért. Saját otthonához is csak egészen idős korban jutott.
A harmadik, ami megdöbbentett: ennek a sok terhet vállaló és hordozó embernek a
derűje, amely a nehezeken átsegítette. Az áldás, Isten áldása, amely egész életútján
végigkísérte! Az Úr volt vele és szeretteivel, s az áldása van most is vele az egyedüllétben,
vagy amikor éppen munkálkodik. Az áldás ad neki erőt a mindennapokhoz, a szelíd, csendes
életnek, a még nyolcvan éven túl is végzett szolgálatokhoz, a versíráshoz. Verseivel – saját
szavai szerint – „lelkeket akar menteni”, s minden alkalmat megragad, hogy közreadja őket.
Konferenciákon, házi áhitatok alkalmával, beteglátogatáskor, vagy éppen az éter hullámain…
Költeményei azt a nagy fordulatok tükrözik vissza, amikor találkozott Jézus Krisztussal, akiben meglelte Urát és elfogadta Őt, mint személyes megváltóját.
Bizonyságtételek ezek a Mindenhatóról, s útkészítők Jézus számára mindazok szívében, akik
olvassák, vagy hallgatják őket. Sokan olvassák verseit, és hiszem, hogy sokan nyernek áldást
most abból, hogy megismerhetik az embert, aki ezeket írta – a verseivel szolgáló zarándok,
Pecznyík Pál élettörténetét is.
Budapest, 2001. Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap
Gáncs Aladár
Evangélikus lelkipásztor