Pierre Courtade: A Vörös tér

Kevés ​regényt fogadott nyugaton olyan nagy várakozás, mint Courtade új regényét. Vajon miért? Azért, mert jóval a mű megjelenése előtt kiszivárgott a hír: Courtade megírta a XX. kongresszus regényét. S noha még a XXII. kongresszus előtt jelent meg, mégis olyan, mintha már ez ihlette volna.
A Patyomkin páncélos lázadása s az erről szóló Eizenstein-film indítja útjára 1935-ben a regényt s vele együtt a főhős fejlődését. Miért nem lép be a Kommunista Pártba ez a fiatal értelmiségi, holott szíve és esze a munkásmozgalomhoz húzza? Milyen események, élmények, viszontagságok bontakoztatják ki fejlődését az 1935 és 1958 közötti években, mígnem hosszas vívódás, sok-sok aggály, kétely és temérdek keserves tapasztalat árán kialakul rendíthetetlen világnézete? Courtade értelmiségi regényt írt, hús-vér alakjainak jellemét a történelmi események logikája formálja, épp ezért áll közel a ma emberéhez, a szemtanú és kortárs olvasóhoz.
Ugyancsak a ma emberéhez szól a kötetben közölt négy elbeszélés. Courtade a Felsőbbrendű állatok címet adta elbeszéléskötetének, s mottóul egy természettudós művéből idéz: „A valóban felsőbbrendű állatok – madarak és emlősök – függetlenebbek a külső hőmérséklettől, és általában nem alusszák át a rossz évszakot. Az ember, például…” Ez az idézet már magában véve is előre vetíti azt az ironikus, néhol már-már a paródiába átmenő szatirikus stílust, amely Courtade elbeszéléseit oly élvezetessé teszi. Hőseiről pillanatfelvételeket készít, de olyan sűrített, drámai körülmények közé helyező őket, hogy a képben, mint csepp a tengerben, az ember egész belső világa megvillan a benne tükröződő társadalmi-történeti külvilággal egyetemben.