Huxleynak ez a regénye a maga korában – 1936-ban jelent meg először – nagy sikert aratott és sok vihart kavart, nem is érdemtelenül. A fiatal Huxley érdekes, hidegen szellemes, de kevesekhez szóló és el nem kötelezett írásai után ez a regény – és a vele egyidőben írt pacifista röpirat – az író gondolati válságát, elmélyülését és megújulását jelenti. Főhőse, ez a hideg, szenvtelen, az önmaga világába zárt ember, a legtöbb Huxley-regény főhőséhez hasonlóan magának az írónak gondolatait szólaltatja meg: a szerelem, egy jóbarát példája, egy mexikói út együttesen zökkentik ki vélt biztonságából, teszik pacifista apostollá. Az időben nyugtalanul ide-oda cikázó történetet át- meg átszövi a huszadik század angol értelmiségének minden lelkiismereti problémája, útkeresése, a háború felé rohanó, az erőszakot istenítő Európa víziója és a hős gyerek- és ifjúkorának számtalan emléke és gondolata – a szerelemről és hajdani szeretőiről, a halálról és az ő halottairól, az élet céltalanságáról és az ő élete céljairól.
Más író könnyen belepusztult volna az ilyen átváltozásba: elalszik okosan és fölébred kenetteljesen, mint egyik kritikusa írta. Huxleyt ízlése, műveltsége, tehetsége megóvta ettől a veszélytől. Könyve mindmáig megmaradt élvezetes olvasmánynak, magával sodró elbeszélésnek.